Szülőként igyekszünk mindent megtenni a gyermekeinkért. Viszont itt is mint minden területén az életünknek dolgozik az a 94-95% tudalatti amit eszre sem veszunk, megis az alakítja a korulmenyeinket. Szülőként, anyaként nagyon fájó felismerések születhetnek... és ebből tovább lépve újabb fájó felismerések saját gyerekkorunkra vonatkozóan.
A kis történet hozzá: Táncverseny volt estig elhuzodott. Ott dekkoltunk a levegotlen teremben, 6 órát ültünk 5 percért. A lányom 2. helyezett lett, ahelyett hogy ünnepeltuk volna őt, örültünk volna a sikerének azzal voltunk elfoglalva hogy vegre indulhatunk haza, milyen keso van, elpazarolt ido volt ez... Tudjuk a gyerekek érzékenyek, felfognak minden rezgést főleg a szülőkét... A kocsiban könnyes szemmel szólalt meg : " Ne haragudjatok, hogy ilyen sokáig tartott..." nem mondta ki szó szerint de a mondat, a szemei azt mondtak " ne haragudjatok, hogy gondot okoztam..." A gyönyörű, csupaszív lányom 2. helyezést ért el a versenyen és mi, a családja, a szülei csak annyira vagyunk képesek, hogy úgy viselkedjünk hogy az örömmámor helyett bűnösnek, hibásnak érezze magát....💔.... Honnan jön ez? Miért történik ez?.... Hogy lehet, hogy a gyermekem akit a szívem alatt hordtam, akiért az életemet is odaadnám...úgy érzi csak gondot okoz? Mikor tettem ilyennè? Mivel okoztam ezt?.... Aztán kezd derengeni... - amikor nem tudta bekotni a cipő fűzôjét elég gyorsan es idegesen azt mondtam most el fogunk késni - amikor nem érezte jól magát, de betuszkoltam az iskola kapun mert dolgozni kellett menni - amikor sírva kapaszkodott belém, hogy ne hagyjam ott oviba, de várt a munkahelyem és egyébként is normális 2-3 évesen a gyereket idegenekre bízni reggel 8 délután 4-ig, heti 5 alkalommal... - amikor lázas betegen csak rajtam tudott aludni, de már a kimerültség miatt nem engedtem meg - amikor a társasjáték helyett a konyhába mentem, mert az összes tányér és edény ott állt a mosogatóban és még főzni is kellett... - amikor a szívem alatt hordtam úgy éreztem a férjem miattunk nem tud elvállalni egy munkát, vagy olyan kilátastalan volt a helyzetem hogy az abortuszt fontolgattam... És újabb fájdalmas felismerés érkezik...hogy ez velem is megtörtént gyerekként... Éreztem, hogy útban vagyok, hogy miattam veszekszenek, hogy nem tudnak hova rakni mikor beteg vagyok és ez gondot okoz, mert nem tud Anyu dolgozni menni, akkor viszont pénz nem lesz... Vagy otthagytak a nagyinal minden hétvégén, mert bulizni mentek, kiraktak a spajzba az ágyammal, hogy házas életet tudjanak élni... Van néhány beszédes mondat, amit soha nem szabadna kiejteni... - Menj már az útból / Megint az utamban vagy - Miattad..../ Már megint te miattad... - Púp a hátamon... - Miért veled ver az Isten... Nem feltétlenül hallottuk/mondjuk a fentieket. Számtalan változat létezik és nem is feltétlenül kell kimondani ahhoz, hogy gyermekünk, de akár társunk érezze ezt a levegőben. Az idő múlásával meg egy "kis" önismereti munkával ellehet jutni ezen történések magasabb szintű megértéséhez....és a változtatáshoz- hiszeen az lenne a "cél" - de az odáig vezető út elég "nehéz" Eljutni addig hogy tényleg szívből/lélekkel/ érzéssel felismerd, hogy mi történik. És ha már olyan mázlista vagy hogy eljött ennek az ideje, akár milyen fájdalmas ne intézd el azzal, dehat ennél rosszabb is lehetene/ másokkal is megtörtént/nem tehetek róla. És ne is kezd ep magadat korbáccsal verni.... Csak nézd, érezd és engedd, hogy átjárjon a fájdalom, hagyd hogy megszakadjon a szíved, hogy összeroskadj, hogy üvölts, hogy a könnyeid végig csorogjanak az arcodon. Engedd.... Engedd meg a szülőnek és engedd meg a kis gyermeknek is. Nincs más út (a megértéshez és) elengedéshez a felismerésen, őszinteségen, fájdalomon keresztül vezet az út. Hagyjad hadd vigyen ❤
.